Bevezetés

Ma ősz van és kedd. New Yorkban járunk, 2014-ben, helyi idő szerint 6:55 van. Jómagam, éppen a metró érkezésére várok, hogy eljuthassak az új sulimba, aminek még mindig nem jegyeztem meg a nevét és így is térkép kell, hogy odajussak. Félreértés ne essék, helyi lakos vagyok, de ez a metropolisz hatalmas. Ja, igen. Nőnemű egyén vagyok, 17 évvel a hátam mögött, testvér nélkül, olyan szülőkkel akik telibetojják, hogy mi van az emberrel. Van szemem, van fülem és saját gondolkodásmódom. Sose bírtam azokat a kislányokat, akik azt hiszik rosszak. Mert összekeverik azokat, akik tényleg azok. Például én. Nem, nem menőnek akarok tűnni és "nemtörődöm" stílusúnak. Csak elegem lett. Beleszívtam a cigarettámba, és hagytam, hogy a méreg elöntse a tüdőmet, majd kifújtam a füstöt és néztem, ahogy szépen lassan eltűnik. Majd a tekintetem egy előttem nyalakodó szerelmespárra tévedt. A fiú rózsával a kezében felköszöntötte a lányt. Névnapja volt. Gyorsan megkukkantottam a naptárat, hogy a figyelmem tárgyai közül legalább az egyiknek tudjam a nevét. Aby. 

- Annyira szeretlek! - ölelgették egymást, mire felvontam a szemöldököm, mert eszembe jutott, hogy én egyedül fogok megdögleni. 

Nem arról van szó, hogy csúnya vagyok.(mondjuk szép se.) Csak arról, hogy a társadalom tele van ambíció nélküli töketlen férfiakkal, akiknek csak a szexen jár az agyuk, és én nem vagyok hajlandó az időmet pazarolni ezekre. Most, hogy mindent elmondtam magamról, kivéve a nevemet, Dorothy vagyok. De mindenki Dodónak hív. A hajam színe sötétbarna. Nem, nem járok fekete cuccokban. Csak ha olyan kedvem van. Kifejezetten szeretem a színes ruhadarabokat. Most egy barna hosszú kabát van rajtam, barna csizmával és fekete gatyával. Elpöcköltem a cigarettámat és felálltam. Jött a metró. Felszálltam és levágtam magam az első helyre. Mellettem egy nő, a babájával foglalt helyet, aki megállás nélkül bőgött. Én meg megőrültem. Kisebb örömtáncot lejtettem, amikor leszálltam a metróról és elindultam a suliba. 0 életkedvvel.