2. Rész Nyomozás

- Hogy láthatsz engem? - vágott a szavamba gond nélkül...

- Nem tudom...

- Derítsd ki!

- Hogyan?

- Passz...de én a helyedbe felkelnék. El fogsz késni! - vigyorgott.

És ekkor kipattant a szemem. A telefonom megállás nélkül csörgött. Kinyomtam az ébresztőt, majd kótyagosan kikászálódtam az ágyból. Nem sok mindenki tud megijedni a saját tükörképétől...én igen. A fürdőszobába lépve hirtelen azt sem tudtam, hogy fogat mossak-e, a hajamat lapítsam le, a koszt mossam le az arcomról... Várjunk...Az egy sárfolt. Igen, az határozottan az. És ekkor eszembe jutott az álom...Most...ez most komoly?  Gyorsan és eléggé idegesen lemostam az arcomról, majd észrevettem valamit. Nem csak az arcom, mindenem sáros. Bepattantam a zuhany alá, megmosakodtam, a hajamat copfba fogtam, és felöltöztem. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mit veszek fel. Ránéztem az órámra. 6:03. Azt hiszem beugrok Tyler-hez.

*

- Eric Carter! - csörtettem be a szobájába.

- Neked is jó reggelt! - köszönt és a semmibe meredt, majd leült a géphez. - Eszedbe jutott már, hogy beírod a Google-ba a nevét és...

- Azt hiszem tegnap este jártam a temetőben.

- Azt hiszed? Megint beszívtál? 

- Nem! Csak álmodtam, hogy ott vagyok a sírjánál, aztán őt is láttam és felébredtem és csupa sár voltam. 

- Nem lehet, hogy az agyadra ment a gyerek? Ennyire csak nem helyes! - nyújtotta ki a nyelvét. - Amúgy...ha már helyes pasi...velem miért nem szoktál álmodni? - biggyesztette le a száját. 

- Mert te nem vagy szellem...

- Oké, legelőször is egy tény. Még én is kételkedek egy kicsit, pedig gyerekkorunk óta ismerjük egymást. De ha máshoz állítasz oda ezzel a dumával, tuti, hogy hülyének néz. 

- Ezért is jöttem hozzád. Segítened kell...

- Ahhoz, hogy segíteni tudjak, neked is segítened kell...vakon gépelni tudok, de nem látok rendesen úgyhogy az egeret te kezeled - biccentett, mire odaültem mellé. - Akkor most lépj ki a Google-ból!

- De...

- Csak lépj ki!

Kiléptem. 

- Látsz itt egy olyan ikont, hogy Whisperer Line?

- Aha...mi ez? 

- Tudod... - fordult felém. - Ha eddig nem jöttél volna rá, marha nagy kocka vagyok. És...dacára annak, hogy alig bírom kezelni a gépet, van egy szuper alkalmazásom. Ez az. A lényege, hogy benne van egy rakat halott adata...ez egy picit ijesztő. Mindent megtudhatsz az illető előző életéről. 

- De...ezek az adatok, hogy kerülnek bele? Vagy mi...

- Ez a legjobb az egészben. Senki sem tudja. A beszarik szerint maga a Halál írja bele...

- 2014...

- A szkeptikusok szerint viszont...nem. A szkeptikusok sem találtak épp magyarázatot. Mit is mondtál? Eric Carter? - kérdezte és beírta. 

Egy hosszú lista, tele emberekkel. 

- Ő az? - mutatott az elsőre. 

- Nem...

- Akkor ő? 

- Szerintem egyszerűbb, ha én keresem meg - mondtam és finoman félretoltam Tyler-t. 

Vadul görgettem le az oldalon. Sehol nem találtam. Végül kb. a 200. embernél megakadt a tekintetem. 

- Megvagy! 

- Kattints rá! - utasított Tyler. 

Úgy tettem, ahogy mondta. 

Eric Carter

Született: 1996.12.06 New York

Meghalt: 2014.09.22 New York

Halál oka: Autóbaleset.

Amit tudni kell róla: 1 bátyja van. Dean Carter, aki 23 éves. New Yorkban él. Szüleik elváltak, mindkét fiú az apjával élt. A New York-i S.M.H.C.-ba járt. Szerette a természetfeletti dolgokat. 

Csillagjegye: Nyilas

Szűz?: Igen

- Még szűz volt! - jelentettem ki. 

- Csak ennyi ragadt meg? - pislogott kettőt Tyler. 

- Nem, dehogy is! Csak mondtam. Nem tudjuk kideríteni, hogy hol lakik pontosan a bátyja?
- Sajna nem...

- Gyerekek! - rontott be Tyler anyukája. - El fogtok késni!

Mind a ketten feltápászkodtunk, kinyomtuk a gépet, majd elindultunk suliba. Tyler a kutyájával és az anyjával, én egyedül. Egész úton azon gondolkoztam, hogy reggelről hideg van. Este hideg van. Pont akkor van melegebb, amikor suliban vagyok. Ennek se füle, se farka, de legalább eltereltem a gondolataimat. Inkább merengjek azon, hogy egy szellem zaklat és az egyetlen kiinduló pont a bátyja lenne, akiről nem tudok semmit a nevén kívül? Unottan beballagtam a terembe. A fizikatanárunk jófej. Csakhogy nekem semmi kedvem se volt fizikázni.
- Melyik volt Eric helye?  kérdeztem unottan az egyik fiút.
- Az! - mutatott a legelső sor legelső oszlopának legelső padjára.
- Akkor ideülök melléd! Oké?
- Oké - bólintott a srác.
Gondolom nem kell részleteznem, hogyan folyik egy fizika óra. Amikor vége lett, úgy terveztem lemegyek Dave-hez és megpróbálok tudat alatt kicsikarni belőle valamit. De csak terveztem. Ahogy mentem a folyosón, igyekeztem senkinek sem nekimenni. Ahogy befordultam az egyik sarkon, egyből egy izmos felsőtestbe ütköztem, ami egy fehér pólóba és egy fekete bőrdzsekibe volt csomagolva.
- Legközelebb óvatosabban! - szólalt meg egy férfi hang.
Én, mintha szívességet tennék neki, felnéztem rá. Ismerősek voltak a vonásai, nagyon.
- Bocs - nyögtem ki és tovább mentem.
Valahogy a srác nem tűnt idevalósinak. Ahogy mentem tovább, két osztálytársam is (hát persze, hogy lányok) elfutott mellettem.
- Ma mindenki meg van őrülve? - tettem fel magamnak a kérdést és megfordultam magam is.
Követtem a két izgő-mozgó osztálytársamat, akik a szekrények felé mentek.  Nem kellett sok erőfeszítést tennem, eljutottam a 243-as szekrényhez. Ami nyitva volt. Valaki kipakolt belőle. Csak nem...A két osztálytársam megállt az ismeretlen mögött, és megkocogtatták a vállát. Az a valaki pedig megfordult.
- Sziasztok! - köszönt vidáman, én pedig akkor már biztos voltam benne, hogy az a srác volt az, akibe beleütköztem. - Mizu?
- Semmi. Hogy vagy? - kérdezték szinte egyszerre.
- Hát, a körülményekhez képest jól vagyok. Most, ha megbocsájtotok, pakolnom kell... - mondta és visszafordult a szekrényhez.
Én lassan közelebb mentem, és odaálltam a szekrény ajtaja mögé. Türelmesen megvártam amíg kipakol és bezárja a szekrényt. Szegény. Abban a pillanatban, ahogy behajtotta a szekrény ajtaját és megpillantott engem ijedtében megugrott és jó pár könyv kiesett a kezéből.
- Legközelebb óvatosabban! - mosolyogtam gúnyosan.
- Nem vagy vicces! - morgott, lehajolt és összeszedte a könyveket.
- Nem tanulsz itt igaz? Vagy buktál?
- Nem. Az öcsém cuccaiért jöttem.
- Hogyhogy?
- Meghalt...
- Dean? - kérdeztem.
Na jó, inkább sikoltoztam.
- Személyesen - villantotta rám a 250 wattos mosolyát.

- Téged nem ismerlek...
- Dorothy.
- Szia.
- Honnan ismerted az öcsém?
- A...az ő helyére vettek fel...
- Á, értem...nos, örültem... - mondta, kikerült és elindult az ellenkező irányba.
Egy kicsit álltam egy helyben, szerencsétlenül, majd eldöntöttem, hogy utána indulok. A tömeg miatt pont a bejáratnál értem be.
- Várj!
Dean szépen lassan megfordult. Amikor beértem, összegörnyedten lihegtem.
- Nem megyünk ki a suli elé?
- Mindjárt becsöngetnek...
- Tudom, de amit mondani szeretnék az fontos!
- Ismerjük egymást kb. 10 perce. És te azt mondod, fontosat akarsz mondani.
- Így van. És ez egy remek ok, hogy meg is hallgass!
- Mondasz valamit - motyogott és kiment velem a suli elé. - Szóval?
- Szeretnék többet megtudni Eric-ről...
- Áruld el, miért mondjak el dolgokat egy ismeretlennek?
- Az előbb mondtad, hogy ismerjük egymást...
- Mit akarsz tudni?
- Pontosan kik ültek a kocsiban?
- Rajta kívül csak az unokatesója. Jeff Carter.
- Volt barátnője?
- Épp túl volt egy komoly szakításon.
Csengettek.
- Nos, menned kellene - mosolygott.
- De még nem tudtam meg mindent... - szontyolodtam el.
- Hmm...
- Hmmm?
- Nincs kedved...átjönni...vacsorára?
- Mármint... - kerekedett el a szemem.
- Nem, nem! - nyugtatott meg. - Nem randizni akarok...Ez csak információ csere.
- Hát, végül is...miért ne? Ha megadod a címet ott leszek.
- Este 8? - kérdezte és átnyújtott egy cetlit.
- Oké...
- Szia! - köszönt el.
- Szia!

          

Egész nap tűkön ültem. Amikor vége lett az utolsó órának, úgy rohantam ki a suliból, mint akit puskából lőttek ki. Vagyis, rohantam volna, amikor megint bele ütköztem valakibe. Ezúttal Dave volt az.
- Láttam, hogy beszélgettetek Dean-el.
- Aha, rendes srác.
- Azért én a helyedben vigyáznék vele - mondta és látszott a szemén, hogy aggódik.
- Miért mondod ezt?
- Igaz, hogy Dean rendes srác...volt. Amióta meghalt a tesója, szabályosan bekattant. Szerinte nem szimpla baleset volt. Én kedveltem őt, de az utóbbi időben erőszakos lett.
- Találkozni akar.
- Ne menj el! Hallgass rám!
- Tudok vigyázni magamra!
- Azt tudom - mosolyodott el halványan Dave.
Miután megnyugtattam újdonsült barátomat, hogy minden oké lesz, elindultam Tyler-hez. Nem feledkeztem meg az Eric-nek tett ígéretemről. De még mindig nem vagyok benne biztos, hogy valóság volt-e. Becsöngettem Tyler-hez. Kutyaugatást hallottam, majd kinyílt az ajtó.
- Szia Dodó! - köszöntött kedvesen Tyler anyukája. - Már vár! - invitált be a házba.
Fél perc múlva már bent ültem a szobában és vadul ecseteltem, hogy mi történt velem a suliba.
- Szóval akkor most randiztok? - kérdezte hosszú hallgatás után.
- Nem! Csak meg akarok tudni pár dolgot Eric-ről.
- Miért nem magát, Eric-et kérdezed?
- Mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg találkoztunk...
- Hát, ezt csak egy módon tudhatod meg - vigyorgott.
- ŐÖ-t érzek...
- Az mi?
- Őrült Ötlet szagot érzek.
- Tudod, hogy kik azok a médiumok?
- Csak nem azt akarod mondani, hogy elviszel egyhez - nevettem hitetlenül.
- Én csak elkísérlek. Egy próbát szerintem mindenképp megér!
Beleegyeztem, aminek következtében délután 4 órakor már ott álltunk egy kis VuDu bolt előtt. Bementünk.
- Hahó! - kiáltottam, mire egy öreg nő előjött a függöny mögül rendkívül színes ruhában.
- Psszt! - csitított. - Ne zavard a lelkeket!
- Na jó, én most elhúztam! - közöltem és kifelé indultam, amikor a nő megragadta a karom. - Ki vele, mit akar maga Eric Carter-től?
Egy pillanat alatt 180°-os fordulatot vettem.
- Jöjjön be! - utasított a nő.
Tyler is indult utánam.
- Maga nem! - kiáltott rá a nő. - És ide tilos behozni kutyákat! - mutatott a vakvezető kutyára.
- Kint megvárlak! - motyogta Tyler a semmibe, majd kicsoszogott az utcára.
Még láttam, ahogy összehúzza magán a kabátot, de utána bementem egy kis helységbe, aminek egy kör alakú asztal volt a közepén. Leültünk mind a ketten, egymással szemben.
- Szóval? - emelte meg a szemöldökét.
- Beszélni szeretnék vele! Tegnap este felvette velem a kapcsolatot - közöltem és úgy éreztem, hogy a nő teljesen hülyének néz.
- Mit akar megtudni?
- Azt, hogy mit akar tőlem...pontosabban azt már tudom...
- Akkor?
- Igazából nem is ezért jöttem! - tisztáztam le magamban a dolgokat végleg.
- Na, kitalálja még ma, hogy miben segíthetek?
- Azt mondta, azt szeretné tudni, hogy én hogyan láthatom őt.
- Ez egyszerű. Vannak emberek, akik érzékenyebbek mint mások. Ez nem olyan dolog, amit örökölni lehet. Ez egy olyan + ami nem mindenkiben van meg. Olyanok vagytok, mint az adóvevők. Fogják a túlvilági jeleket. Persze ezeknek is vannak fokozatai. Nyugodj meg, nem vagy őrült - hadarta el a nő.
- Értem - motyogtam. - És mit gondol, magán kívül, hogy tudok kapcsolatba lépni vele?
- Szerintem sehogy. Még azt is megkérdőjelezem, hogy rajtam keresztül kapcsolatba tudsz-e lépni vele...Szerintem csak akkor tudsz kapcsolatba lépni vele, ha ő teszi ezt.
- És még valami... - kezdtem, miután felfogtam a hallottakat. - Honnan tudta, hogy Eric-el szeretnék kapcsolatba lépni?
A nő elmosolyodott.
- Ez egyszerű. Végig ott állt maga mögött.
Na jó, ha eddig nem kaptam szívbajt, most biztosan.
- Ö...mennem kell...
- És fizetni ki fog?
- Igaza van, elnézést. Mennyi lesz?
- 20 dollár.
- 20?
- Igen.
Megforgattam a szemem, majd előhalásztam a pénztárcát, és leraktam az összeget az asztalra. Kimentem.
- Az erő legyen veled! - kiáltott utánam a nő.
- Ha azt akarja, hogy többen járjanak hozzá, nem a Star Wars-ból kellene dumákat vennie! - kiáltottam vissza.
Amikor odamentem Tyler-hez, elmeséltem neki, hogy mi történt, majd hazakísértem és én is hazamentem. Otthon legalább 20 percig készülődtem, majd miután megegyeztem a tükörképemmel, hogy elfogadhatóan nézek ki, elütöttem az időt fél hétig. A farmerem zsebéből előhalásztam a címet, és elindultam. Odakint koromsötét volt. Az utcai lámpák gyér fényében sétáltam és hallgattam a magassarkú csizmám kopogását. Befordultam az utcába. Hirtelen egy tekintetet éreztem a hátamon, aminek következtében megfordultam. A szívbaj jött rám, amikor szembe találkoztam Eric dühös tekintetével.
- Ne menj be abba a házba - hangsúlyozta nagyon lassan minden egyes szót.
- Miért ne mennék?
- Mert veszélyes.
- Jaj, ne kezd el te is! Megtudtam, amit akartál. Azért látlak, mert bennem van az a valami, ami sok emberben nincs meg. De tudtommal te is ott voltál.
- Igen ott voltam, és éppen ezért féltelek annyira. Feltűnt, hogy miért van ilyen sötét? Újhold van. Bezony. Ne mondd, hogy nem láttad Dean-on a sötétséget...
- Pedig nem láttam rajta semmit. De ha most megpróbálod nekem beadni, hogy a bátyád sorozatgyilkos, vámpír, démon, vérfarkas stb. esküszöm, hogy elűzlek a francba.
- Juj de megijedtem! De tudod mit? Hagyom, hogy a saját szemeddel lásd!
Én megfordultam és elindultam a ház felé.
- De csak, hogy tudd. Ha bármi baj történik, én nem fogok tudni segíteni... - kiáltott utánam, én pedig figyelmen kívül hagytam.
Na jó, egy picit megijesztettek a szavai, de nem hagyhattam, hogy Dean lássa rajtam az ijedtséget. Ezekkel a gondolatokkal nyomtam meg a csengőt, és vártam, hogy bemehessek.

1. Rész Eric

Sziasztok! :) Nos, ez az első rész. Remélem tetszeni fog. Egyből bele is csapunk a dolgok közepébe. Kicsit nagyon hosszú lett de remélem megéri elolvasni ^^


Hivatalosan is, ez a nap egy kalap szart sem ér. Lehet, hogy nem szerencsés így indítani egy mondatot, de amit mondtam, legalább igaz. Nos, hol is kezdjem. Ja, igen. Nagy nehezen eljutottam a sulihoz. Anyám szabályosan el volt ájulva tőle, amikor bement a nyílt napra. De miért is kell sulit váltanom? Nem szépítem a sztorit, kirúgtak. A szüleim szerint hálásnak kellene lennem, hogy egy ilyen "elit" iskola ezek után felvett. Nagy levegőt vettem és beléptem az elkövetkezendő évek szenvedéseit megtestesítő épületbe. A "portásbácsi" elém állt. 

- Maga ki? 

- Dorothy Syva.

- Az új lány? 

- Igen. 

- Kérem jöjjön velem az igazgatóiba - mondta a 45 év körüli férfi, majd elindult felfelé a lépcsőn. - Bocsássa meg a modortalanságom, de nem engedhetek be ide akárkiket. 

Honnan jött ez? 1940-ből? 

- Semmi gond. 

- David vagyok. A portás. De gondolom, erre már rájött...Á, itt is vagyunk. 

Kinyitotta az ajtót előttem, mire beléptem. Odabent egy kisebb irodaszerűség fogadott. Oldalt polcok, szekrények, benne iratok voltak. Középen egy íróasztal, ami mögött egy megrökönyödött öregember ült, és a tollával játszott. A jöttömre felkapta a fejét. Szigorú, de kedves tekintetét rám szegezve tárta szét a kezét, jelezve, hogy üljek le. Megtörtént. 

- A nevem Mr.Green. Maga pedig Dorothy. 

- Így van. Nézze... - kezdtem. 

- Bele se fogjon a mondani valójába, tudok magáról mindent. Tudom, hogy kirúgták a sok ellógott óra és titkos cigarettázás miatt az illemhelyeken. Nem, nem fogok házirendet adni a kezébe és magán tartani a szemem, hogy ilyeneket ne csináljon. Tudja miért vettem fel? Ez egy elit és meglehetősen unalmas iskola. Na most. Maga pedig vélhetően nem az igazgatók kedvence. 

Bólintottam. 

- Mit akar ezzel mondani? Rontsam el őket? 

- Nem, nem. Dehogyis. Viszont, ha látják, hogy úgy is bent lehet maradni ebben a gimnáziumban, hogy nem csak tanulunk, akkor talán lesz bátorságuk elmenni, mondjuk péntekenként szórakozni, fognak barátkozni egymással a sulin kívül is, és több szabadidejük lesz, amit arra fognak használni, hogy folytassák a gyerekkorukat ott, ahol abbahagyták, mielőtt tanulógéppé változtak. Már nekem fájdalmas, hogy nem történik semmi. 

Elmosolyodtam. 

- Nem kell nekünk rosszban lenni Dodó. 

- De mi van, ha kiutálnak?

- Nem hiszem. Ha meg mégis megtörténne, ez nem hiszem, hogy annyira foglalkoztatná önt. 

- Ott a pont. 

- Még valami. Kinyomtattam az órarendét a teremmel együtt. Hétvégén, postai úton fog megérkezni az iskolai egyenruhája, és kérem. Ne vágjon "mindjárt meg fogok halni" fejet. 

Elnevettem magam. 

- Viszlát!

- Viszlát!

Ahogy kiléptem hirtelen valaki nekem jött.

- Ó!! Ne haragudj! - mondta.
Egy szemüveges, kissé stréber srác álldogált előttem zavartan. 

- Semmi gond! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Új vagy? - kérdezte.
- Aha.
- Hogy hívnak?
- Dorothy.
- Én Axel vagyok, és úgy néz ki, osztálytársak leszünk.
- Szuper! - mondtam viszonylag őszintén.
- Gyere, megmutatom, hol lesz óránk.
Motyogtam egy köszönöm félét, majd elindultam utána. Komolyan, áldom a micsodámat, hogy belebotlottam ebbe a kölyökbe, különben a büdös életbe nem találtam volna meg a termet.annyira sok itt a folyosó...és nekem valahogy feltűnően sok az ikertestvér. Az emberek 78%-a szemügős (szemüveges), és minden csákó kockás inget hord. Nem, nem túlzok. MINDENHOL kockás ingek. Komolyan, mindenki ugyanúgy néz ki. Nemcsoda, hogy elütöttem a tömegtől. És a legnagyobb bűn, amit itt el lehet követni, az az, hogy nem maradunk csöndbe addig, amíg nem jön a tanár. Beléptünk a terembe. Nagy terem volt, sok paddal, a falon egy domborzati térképpel és sok-sok tablóval, a tanári asztalon földgömbbel, elektronikus táblákkal, szép, színes függönyökkel, és nyomi emberekkel, akik mind felém fordultak, amikor megérkeztem és egyöntetű "Ó" hangot adtak ki. Mint akik még nem láttak embert.
- Hali! - köszöntem, majd levágtam magam egy lány mellé, aki mint mindenki más, szemügőt hordott. Aztaaaa...
- Ne! - sipítozott. - Ne ülj ide!
- Miért? Nem vagyok pestises...
- De ez Eric helye volt!
Mindenki ijedten felsóhajtott. Mi ez? Láncreakció? Pfff...
- Ki az az Eric?
- Nem tudja ki az az Eric? - kérdezték szerintem maguktól egyszerre.
- Honnan tudnám? Új vagyok.
Ekkor mindenki elhallgatott és esküszöm, én éreztem magam kényelmetlenül. Legközelebb majd megkérem őket, hogy jelezzék, hova nem szabad ülni. A síri csöndet a tanár zavarta meg. Észre sem vettem, hogy becsöngettek.
- Jóreggelt! - köszönt.
40 év körüli nő lehetett, vörös hajjal, szemüveggel (mi mással) és piszok jó illattal. Na jó, ez most fura, de akkor is na.
- Maga ki?
Ma még hányszor fogják feltenni ezt a kérdést?
- Dorothy Syva.
- Az új lány?
- Igen.
- Tanult maga földrajzot eddig?
- Hogyne.
- Mi az a Csillagászati Egység?
- Ö...ööööööööö...
- Gondoltam. Na üljön le!
- Az előbb mondták, hogy ne ide üljek.
- Én viszont azt mondtam, hogy ide üljön. Melyikünk szava az érvényesebb?
Nem mondtam semmit, csak leültem. A többiek szeme szikrákat szórt. Engem meg nem hatott meg.
- Jöjjön ki a táblához - szólt a nő.
- De hát, most ültem le.
- Felesel?
- Nem, nem! - motyogtam és kibaktattam a táblához.
- Meséljen magáról. Honnan jött, kedvenc tantárgya, stb.
- Én a Bronxdale High School tanulója voltam. Minden tantárgyat szerettem, kivéve a kémiát.
- Miért jött ide?
- Mert - sóhajtottam.
Tudtam, ha most nem ítélnek el, akkor soha.
- Kirúgtak - közöltem.
- És ha onnan kirúgták, akkor miért jött egy nehezebb iskolába?
- Nem a tanulmányi eredményeim miatt rúgtak ki, hanem a magaviseletem miatt.
Rohadt nagy mázli, hogy tudok diplomatikusan kommunikálni az emberekkel, ha szükség van rá.
- És mi a bizonyítéka rá, hogy itt nem fog ugyan úgy viselkedni?
- Tudja tanárnő, én is szeretnék egyszer leérettségizni.
Mindenki kuncogott.
- Na jó, üljön le! Ma, az új diákra való tekintettel ismételni fogunk.
És ismételtünk is. Én alig vártam, hogy vége legyen az órának, majd amikor kicsöngettek, és a tanár elhagyta a termet, a mellettem pakoló lányhoz fordultam.
- Ki az az Eric?
- Egy jó ember - mondta és felállt. - Volt.
Csak bámultam magam elé, majd én is felálltam és lementem az igazgatóiba.
- Ki az az Eric? - csörtettem be, megkímélve magam a kopogástól.
- Egy volt diák. Meghalt - közölte az igazgató szomorúan.
- És nem gondolta, hogy esetleg erről szólnia kellett volna?
- Elnézést. Azt hittem már tud róla. Az iskolában a halálával megüresedett egy hely, mivel teljes létszámúak vagyunk. Erre a helyre vettük fel magát.
- Logikus... - motyogtam. - Hogyan halt meg?
- Autóbaleset. A kocsi vezetője ittas állapotban volt, Eric pedig az anyósülésen ült. Karamboloztak. A kocsi totálkáros, 0 túlélővel.
- Értem.
Ezt nem csak úgy mondtam. Tényleg ekkor esett le minden. A többiek viselkedése, az, hogy nem csak azért vettek fel a gimibe, hogy egy kis életet leheljek a többiekbe...
- Menjen órára!
Sóhajtottam. Tesi. A kedvencem.
Az összes többi óra ugyan így telt. Bemutatkozás, nagy vigyor, stb. Suli után kint álltam az épület előtt. Éppen rágyújtani készültem, amikor a portás, azaz David kirontott az ajtón és megállt előttem.
- Ne itt. Ezért ki is csaphatják! Az iskola 10 méteres körzetében tilos a dohányzás!
Sóhajtottam, majd elindultam az utcán. De arra nem számítottam, hogy a portás is jön velem.
- Milyen volt az első nap?
- Hulla jó.
- Tényleg?
- Nem. Vagyis...Maga ismerte Eric-et?
- Ó...óóóóó...nagyon is jól. Szegény fiam. Sokáig szenvedett...
- Istenem.
- Ismerted?
- Nem...de tudtommal én vettem át a helyét...
- Jaaa...igen...szeretnéd őt látni?
- Hogyan?
- Varázslat.
- Mi?
- Csak vicceltem. Vannak a diákokról fényképek és videók az archívumban. Ha akarod, bevihetlek.
- Azt megköszönném.
Udvariasan megvárta amíg elszívtam a cigarettám, majd elindultunk vissza a suliba. Nem mentünk messze a portától. Bementünk egy kis ajtón ami egy könyvtárhoz hasonló terembe vezetett. Akták és könyvek sorakoztak a polcokon. Dave rutinosan lekapott egy aktát és böngészni kezdte. Á, itt is van:
                                       
- Egy kicsit idősnek látszik...
- Pedig nem bukott. Nézd itt vannak róla videók is... - mondta és kiemelt egy kazettát. Röpke 5 percünkbe telt, mire találtunk egy lejátszót, további 10 percbe maíg azt csatlakoztattuk a kivetítőhöz, de megérte...
                     
Igazából csak pillanatokat láttam. De...nem tudom. Kényelmetlenül éreztem magam.
- Holnap találkozunk! - köszöntem el Dave-től, a jelenlegi egyetlen barátomtól a suliban.
Lassan hazaballagtam. Anyámék késő estig nem jönnek haza, szóval egy ideig elnyúltam a kanapén, majd elhatároztam, hogy valamit csinálok. Nekiálltam tanulni, de természetesen nem kötött le. Már 2 és fél órája törtem a fejem, amikor kutyaugatást hallottam a bejárati ajtó felől. Kinyitottam az ajtót.
- Csá! - köszönt egy ismerős arc.
Tyler állt az ajtóban. Kiskorunk óta ismerjük egymást. A kutyája Tappancs egy Golden Retriver. Vakvezető kutya. Nem, Tyler nem vak. Csak annyira rossz a látása, hogy majdnem. Pontosan nem tudom, hogy milyen betegsége van. de azt tudom, hogy 7 éves kora óta semmi sem a régi.
- Tyler! Mi újság?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
Segítettem neki bejönni, majd leültettem a kanapéra.
- Semmi. Hát, nagyon furcsa a suli. tele van stréberekkel, képzelheted.
- Képzelem. Figyelj csak, hoztam valamit - mondta és előhúzott a kabátja zsebéből egy nejlonzacskót, amiben....cukrok voltak.
- Ez mi?
- Valami cucc...kaptam én is.
- Kitől?
- Baráttól.
- Tudják, hogy nem jól látsz, ezért rád sóznak akármit. Jobban kellene vigyáznod!
- Nézd. Mondom baráttól kaptam. Oké? Ha nem bíznék benne, nem vettem volna el...
- Akkor is. Én nem fogok drogozni.
- Honnan veszed, hogy ez drog?
- Nyilvánvaló.
- Akkor nem próbáljuk ki?
- Nem!
- De már nem vihetem haza...anyámék megölnek...
- Akkor majd én elrakom. Majd később kidobom - mondtam inkább magamnak és a zacskót a tartalmával együtt elrejtettem a szekrényembe.
- Oké, akkor mégis mi a francot csinálunk?
- Nem tudom...figyelj...barátok vagyunk ugye?
- Igen. Legalább is szerintem. Nem tudom, te hogy vagy vele.
- El kell mondanom valamit.
- Nyugodtan.
- Egy srác meghalt a sulinkban...
- Csak azt ne mondd, hogy közöd van hozzá...
- Nem! Dehogy. Viszont. Az ő helyére vettek fel a gimiben.
- Hogy hívják?
- Eric.
- Milyen Eric?
- Nem tudom...
- Akkor tudd meg és én utánanézek...szóvicc...haha...
- Ó...oké.
- Mennyi az idő?
- Fél 7.
- Akkor lassan indulok. Egyre korábban sötétedik.
- Elkísérlek!
- Biztos?
- Igen.
Felkaptam a kabátomat és el is indultunk. Odakint már lement a nap. Az utcai lámpák világítottak és egy lélek sem volt kint rajtunk kívül. Olyan hideg volt, hogy a leheletünket látni lehetett.
- Te nem fázol? - kérdezte Tyler.
- Egy kicsit.
- Akkor menj haza, nem akarom, hogy miattam tüdőgyulladást kapj!
- Nem fogok, nyugi...Amúgy is, mindjárt ott vagyunk...
- Ja, aha mindjárt.
5 perc és meg is érkeztünk.
- Biztos nem akarsz bejönni?
- Nem, nem köszi...
- Akkor szia! - mondta és megölelt.
- Szia!
A hazafelé út a sötétben valahogy nekem mindig gyorsabb. Nem hiszem el, hogy ilyen hideg van ősszel...Ahogy mentem, észrevettem a szemem sarkában valamit...vagy inkább valakit. Megfordultam, de nem volt ott senki.
- Biztos csak képzelődöm... - motyogtam.
Ja, a horrorfilmekben is ezt szokták mondani. Tovább mentem. Már az utcánkban voltunk, amikor megint éreztem valaki tekintetét a hátamon. Megint megfordultam.
- Van ott valaki?
Istenem de hülye vagyok. Ja, majd biztos valaki ordítja, hogy "Itt vagyok a bokorban, nem kérsz egy szenyát?" Természetesen nem jött válasz, így sietve a házunkhoz értem, bementem, majd becsuktam magam után a bejárati ajtót. Vagyis, becsuktam volna, ha...Ha nem láttam volta az utca túloldalán egy alakot. Azt hittem, hogy összefosom magam félelmemben, úgyhogy becsaptam az ajtót, bezártam.
- Dodó, hazaértél?
- Anya, te itt vagy?
- Mégis hol lennék? Sőt. Te hol voltál?
- Hazakísértem Tylert.
Jobbnak láttam, hogy nem szólok a dologról.
- Van vacsi?
- Csináltam sült csirkét. Szedjek neked?
- Nem kell, megoldom.
- Milyen volt a suli?
Ki vagy te és mit tettél anyámmal?
- Jó volt, csak fura.
- Fura?
És akkor elmeséltem neki mindent. A sok ikertestvértől kezdve Eric-ig. Amikor befejeztem, Anya kettőt pislogott, majd segített a csirkével, mert mostanság nagyon nem megy a vágás.
- Cigaretta szagod van.
- Csak Tyler. Ő cigizett.
- Értem...
Eddig érdekes nem tűnt fel neki. Ringbe szállt az év anyja címért?
- Apa?
- Nemsokára jön. Még dolgozik.
- Értem.
Megettem a vacsorámat, majd felmentem a szobába.
- Na nézzük, holnap milyen óráim lesznek...Fizika, Föci...
KOPP! Valami koppant az ablakon. Alig mertem kinézni. De szokás szerint nem volt ott senki. Visszamentem pakolni. Miután végeztem, elmentem lezuhanyozni. Amikor innen is visszatértem, eldöntöttem, hogy sorozat-maratont tartok a laptopomon. Naná, hogy Sleepy Hollow. Egy ideig türelmesen néztem, majd éreztem ahogy lecsukódik a szemem.

*

Erős fényre ébredtem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. A filmnek vége, és a laptop kilépett a teljes képernyős módból. Lehajtottam a fedelét. Ekkor észrevettem egy sötét alakot a sarokba. 

- Na jó! Edward Cullen, ha te vagy az, ez nem vicces! - kiáltottam, majd felkapcsoltam a villanyt "most megvagy" diadalittas tekintettel. 

Hát...egy kabát volt. Úgy döntöttem, hogy a kudarc után tényleg lefekszem aludni. Magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem. 

*

Egy sötét helyen voltam. A lábam alatt fű. Semmi fény. Csak a nagy sötétség. Elindultam. nem tudtam, hogy merre. Hirtelen valamibe megütköztem. Isten arra teremtette a kis lábujjat, hogy a sötétben is megtalálja a szilárd tárgyakat. Lehajoltam. Egy ovális alakú kő... Olyan mintha valami véset lenne rajta... Hirtelen fény keletkezett...Felnéztem az égre. A Hold kibújt a felhők mögül. Így már jobban láttam. Ez egy sírkő...

Eric Carter 

1996.12.06-2014.09.22

R.I.P

- Na ne... - motyogtam.
Hirtelen úgy éreztem, valaki szuszog a fülembe. Esküszöm, nem mertem megfordulni. De mégis megtettem. És ahogy sejtettem...Eric...ő állt mögöttem hófehér arccal remegő ajkakkal, beesett szemekkel. Sikítottam volna, de egy hang nem jött ki a torkomon. Hirtelen minden megvilágosodott körülöttünk. Én pedig felálltam. Ő velem együtt.
         
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem  remegve.
Ő csak megcsóválta a fejét. Majd ingatta jobbra, balra. 
- Te voltál az aki követett engem? 
         
- Oké, ha így folytatod, komolyan kezdek megijedni tőled.
Eric arca elkomorult.
- Örülök, hogy végre valaki lát - bökte ki. - Először csak kíváncsi voltam, hogy ki ment a helyemre. De őszintén, komolyan megleptél Dorothy.
- Te nem vagy olyan mint a többi.
- Nem. Ahogy te sem. Csak annyi a különbség, hogy engem szeretnek, téged viszont nem.
- Ne piszkálj, mert még komolyan megharagszom rád...
- Hogy láthatsz engem? - vágott a szavamba gond nélkül...
- Nem tudom...
- Derítsd ki!
- Hogyan?
- Passz...de én a helyedbe felkelnék. El fogsz késni! - vigyorgott.
És ekkor kipattant a szemem.

Bevezetés

Ma ősz van és kedd. New Yorkban járunk, 2014-ben, helyi idő szerint 6:55 van. Jómagam, éppen a metró érkezésére várok, hogy eljuthassak az új sulimba, aminek még mindig nem jegyeztem meg a nevét és így is térkép kell, hogy odajussak. Félreértés ne essék, helyi lakos vagyok, de ez a metropolisz hatalmas. Ja, igen. Nőnemű egyén vagyok, 17 évvel a hátam mögött, testvér nélkül, olyan szülőkkel akik telibetojják, hogy mi van az emberrel. Van szemem, van fülem és saját gondolkodásmódom. Sose bírtam azokat a kislányokat, akik azt hiszik rosszak. Mert összekeverik azokat, akik tényleg azok. Például én. Nem, nem menőnek akarok tűnni és "nemtörődöm" stílusúnak. Csak elegem lett. Beleszívtam a cigarettámba, és hagytam, hogy a méreg elöntse a tüdőmet, majd kifújtam a füstöt és néztem, ahogy szépen lassan eltűnik. Majd a tekintetem egy előttem nyalakodó szerelmespárra tévedt. A fiú rózsával a kezében felköszöntötte a lányt. Névnapja volt. Gyorsan megkukkantottam a naptárat, hogy a figyelmem tárgyai közül legalább az egyiknek tudjam a nevét. Aby. 

- Annyira szeretlek! - ölelgették egymást, mire felvontam a szemöldököm, mert eszembe jutott, hogy én egyedül fogok megdögleni. 

Nem arról van szó, hogy csúnya vagyok.(mondjuk szép se.) Csak arról, hogy a társadalom tele van ambíció nélküli töketlen férfiakkal, akiknek csak a szexen jár az agyuk, és én nem vagyok hajlandó az időmet pazarolni ezekre. Most, hogy mindent elmondtam magamról, kivéve a nevemet, Dorothy vagyok. De mindenki Dodónak hív. A hajam színe sötétbarna. Nem, nem járok fekete cuccokban. Csak ha olyan kedvem van. Kifejezetten szeretem a színes ruhadarabokat. Most egy barna hosszú kabát van rajtam, barna csizmával és fekete gatyával. Elpöcköltem a cigarettámat és felálltam. Jött a metró. Felszálltam és levágtam magam az első helyre. Mellettem egy nő, a babájával foglalt helyet, aki megállás nélkül bőgött. Én meg megőrültem. Kisebb örömtáncot lejtettem, amikor leszálltam a metróról és elindultam a suliba. 0 életkedvvel.